YYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYY

Albert Schweitzer - "Az élet tisztelete"

Schweitzer
Írta: Borisz Noszik (1971)
Fordította: Auer Kálmán
'Nagy emberek életútja' sorozat

(Az idézeteket válogatta: Parsifal (veg.hu)
Megjegyzés: Az idézőjelek közötti szövegek Schweitzer szavai, az író idézi, az idézőjelekkel nem jelölt részek az író saját szavai.)


Schweizter szerint a feladat világos: egyszerűen nem csak minden emberi, hanem általában mindenféle életet szentnek és sérthetetlennek kell nyílvánítani. "Az élet tisztelete" - ez Schweitzet egyetemes erkölcsének alapelve.

"Az etika - határatlan felelősség minden élő iránt." Schweitzer véleménye szerint az emberek csak akkor válnak erkölcsössé, ha meg tudnak lenni anélkül, hogy bármilyen élőlénynek ártsanak.

"A kultúra az ember és az emberiség minden területen és minden vonatkozásban elért haladásának összessége, de csak abban az esetben, ha mindez az egyén szellemi tökéletesedését szolgálja."

"A nyugodt lelkiismeret - az ördög talánya" - szerette mondani, és ezzel okvetlenül egyet kell értenünk abban az értelemben, hogy az embernek sohasem szabad megelégednie azzal, amit már elért.

A tartózkodás Schweitzerrel vele született, később pedig elvévé vált. Nem hitt abban, hogy az egyik ember meg tudja ismerni a másikat, még akkor sem, ha évek hosszú során át egymás mellett élnek. "Az élet félhomályában vándorlunk egymás mellett, és nem tudjuk világosan kivenni annak a vonásait, aki a közelünkben van..."

Igen, már gyermekkorában átérezte azt, amit egyesek később értenek meg, míg megint mások sohasem éreznek át. Azt, amit az említett norvég kutató, Schweitzer gyermekkori emlékeit kommentálva "az emberi átérzés tiszta kitörésének" nevez, a "más lénnyel való együttérzés és azonosulás" kitörésének.
Már korai gyermekéveiben "leverte az a rengeteg baj, amelyet maga körül látott". Épp ezért saját beismerése szerint sohasem ismerte igazán a zavartalan ifjúi "joie de vivre"t, az életörömöt. Az állatok szenvedései pedig különösen nyomasztóan hatottak rá ezekben a gyermeki éveiben.

...
Két ízben is elment horgászni, de nem volt rá képes. Nem tudta nézni, hogyan vonaglik a kukac a horgon, hogyan tátog a levegő után a szárazra került hal. És ezzel eggyel csökkent a világ horgászainak száma.

Íme a Rebberg-hegyre való tavaszi kirándulás emléke. Albertnál, aki a nyolcadik évébe járt s a szomszéd fiánál, a valamivel idősebb Heinrich Breschnél, csúzli volt - olyan "fegyver", amelyet a világon minden fiú ismer. Heinrich azt javasolta, hogy menjenek a Rebbergre madarakat lőni. A javaslat Albertot kissé elborzasztotta, de restellt ellentmondani. A fiúk felmentek a hegyre. Tavasz volt, és nagyböjt ideje. A madarak vidáman daloltak a még csupasz ágakon, és egészen közel engedték magukhoz a fiúkat. Azok pedig a földhöz lapulva kúsztak, mint a rézbőrűek, az indiánok. Végül Heinrich felvett egy kavicsot, és kiadta a vezényszót a töltésre. Albert az iszonyattól dermedten ugyan, de célzott. Ekkor azonban a völgyben megkondult a harang, s Albert megértette, hogy mi is kell tennie. Felriasztotta a madarakat, és elszaladt.
Elgondolkodott a történteken, s megállapította, hogy az a félelem: mit is szól majd hozzá a barátja, majdnem értelmetlen kegyetlenség elkövetésére késztette. "Attól kezdve - írja visszaemlékezéseiben Schweitzer -, felbátorodtam annyira, hogy ne féljek az emberek véleményétől, és ha belső meggyőződésemről volt szó, kevésbbé méltattam figyelemre azt, hogy a többiek mit gondolnak, mint korábban. Egyúttal megpróbáltam megszabadulni attól a félelemtől, amit az váltott ki, hogy iskolatársaim még majd kinevetnek.
Ez volt az a benyomás, amelyet az a parancsolat tett rám, amely megtiltja más élőlények kínzását és megölését. Gyermekkorom és ifjúságom egyik legnagyobb élménye volt, amellyel összehasonlítva minden más jelentéktelennek tűnik."

A "Gyermekkori és ifjúkori emlékeim" epilógusában azt írta: izgatja az a tény, hogy valóban oly sok ember adott-e neki abban az időben oly sokat, vagy csak neki tűntek olyan soknak. A hálát egyébként mindig az egyik legtöbbre becsült erénynek tekintette. Mellesleg azok között az emberek között, akik hatottak rá, voltak olyanok, akiket sohasem ismert személyesen, akikről csak olvasott vagy hallott. Ezek az emberek, akik nem is sejtették létezését, "döntő hatással" voltak rá, életének részévé váltak, "erővé lettek benne".
"Abból, amit sohasem éreztem olyan világosan és sohasem tettem volna, sok mindent csak azért tettem és éreztem, mert ezeknek az embereknek a hatása alatt voltam. És ezért vagyok szilárdan meggyőződve arról, hogy szellemi értelemben mindnyájan abból élünk, amit életünk döntő óráiban mások adtak nekünk... Sok jellemvonásunkat, amelyek már a sajátunkká váltak, a gyengédséget, jóságot, szerénységet, a megbocsátás hajlandóságát, az igazságszeretetet, a hűséget vagy a lemondást azoknak az embereknek köszönhetjük, akik cselekedeteikkel megmutatták nekünk ezeket az erényeket, néha a fenségesen nagyban, néha a kicsiben. A tetté vált gondolat belénk esett, mint a sziporka, és új lángot gyújtott."
Igaz, ahhoz, hogy a láng fellobbanjon, nem elég egyszerűen egy külső szikra, egy nemes gondolat és nemes befolyás - állapítja meg Schweitzer. - Magában az emberben kell meglennie ehhez a gondolatok és a jó fűtőanyagának. Ámde ahhoz, hogy ez a fűtőanyag tüzet fogjon, külső, más embertől származó szikra szükséges. Gyakran azután a mi saját lángunk is segít meggyújtani másokét. Azt, hogy miként és mikor - esetleg nem is tudjuk. És mégis, "néha feltárul előttünk, hogy egy részecskénk megvan másokban, és ez segít, hogy ne essünk kétségbe". Azokra az emberekre pedig, akik meggyújtották a mi lángunkat, hálával gondolunk.

Albertnak az volt a meggyőződése, hogy "a közhelyek, az ostobaságok és az előítéletek helyét kiérlelt gondolatoknak kell elfoglalniuk" , csak ez esetben lehetséges az emberi haladás. Éppen ez indította őt az ifjúi hevességű és nem is mindig helyénvaló vitákra.
...
"...szenvedett amiatt, hogy olyan sok időt töltünk el haszontalanul, ahelyett, hogy komolyan és ésszerűen beszélgetnénk komoly témákról, és alaposan megismernénk egymást, úgy, ahogy emberekhez illik, akik remélnek és hisznek, vágyódnak és szenvednek. "

Wennagel lelkész véleménye szerint a hívőknek, amikor átadják magukat a hitnek, meg kell csendesíteniük az ész szavát. A fiatal Albert viszont csak ebben a hangban hitt: "Az észt, mondtam magamban, azért adták nekünk, hogy vele ellenőrizzünk mindent, ami megfogható számára, még a legmagasztosabb vallási eszméket is. És ez a meggyőződés örömmel töltötte el."

Amikor Schweitzer ifjúkorában azt hallotta a felnőttektől, hogy az ember törvényszerűen és elkerülhetetlenül elveszti ifjúkori idealizmusát, már akkor elhatározta, hogy semmiképpen sem adja meg magát az "ésszerűség és a logika" uralmának. Ezt az elhatározását, amely a lángoló ifjú években fogant, egész életén át megpróbálta érvényesíteni. Másféle érettségről álmodozott. Arról, amely "egyszerűbbé, igazabbá, tisztábbá, jobbá, résztvevőbbé tesz bennünket..." És ő maga átment "azon a folyamaton, amelyben az ifjúkori idealizmus vasa az érett ember idealizmusának acéljává edződik, s amelyet sohasem veszít el az ember".
"Ezért - írta Schweitzer -, az élet ismeretének, amelyet mi, felnőttek, át akarunk adni az ifjabb nemzedékeknek, nem abban az ígéretben kell kifejeződnie, hogy >>a valóság nemsokára elmarad idealizmusotok mögött<<, hanem egy tanácsban: >>nőjetek bele eszményeitekbe oly erővel, hogy az élet sohase vehesse el őket tőletek>>. Ha mindnyájan azzá lehetnénk, ami tizennégy éves korunkban voltunk, hogy megváltoznék a világ!"

A meleg tavaszi napon Albert és barátai kikerékpároznak a városból. Gyönyörű találmány ez a kerékpár, nagyszerű találmány! Egyike a század ama kevés találmányának, amely a modern embert nem fosztja meg a természettel való azonosulástól.

A fiatal filozófus számára kétségtelen, hogy kultúrán az ész uralmát kell érteni; először a természet erői, másodszor az ember hajlamai, beállítottságai felett kell az észnek uralkodni. Ez a második szemünk elől rejtett, de éppen ez tükrözi az igazi haladást. Ugyanis a természet erői feletti uralom eredményei végső soron szolgálhatják a haladást, de a barbárságot is, ugyanolyan hasznosak lehetnek az embernek, mint amilyen károsak, olyan létfenntartási küzdelembe taszíthatják az embereket, amely még szörnyűbb, mint a természet erői elleni harc. Így a második nélkül, a hajlamok feletti uralkodás nélkül az első még veszélyesebb lehet, mintha egyáltalában hiányzik a haladás. Természetesen a haladás e két fajtája az ember szellemi tevékenységén alapszik, mégis, az előbbit, úgy látszik anyagi haladásnak, az utóbbit pedig szellemi haladásnak kell neveznünk. Mit jelent ez a szellemi haladás? Azt, hogy az egyén és a tömeg akaratát és cselekedeteit a társadalom és az egyén java határozza meg, vagyis cselekedetei etikusak, erkölcsösek.

A világ zsákutcába jutott, mert a társadalom az erkölcs mindenfajta megsértését eltűri. "A kivégzésekről, akasztásokról, gyilkosságokról, bombákról ma úgy írnak és beszélnek, mint azelőtt az időjárásról." Mert a felvilágosult, jó emberek, akik képtelenek arra, hogy egy állatot megöljenek, amikor háborúnak nevezik a bűncselekményt, akkor egyszerre nemcsak szükségesnek és törvényesnek ismerik el a pusztítást, rablást és gyilkosságot, hanem maguk is részt vesznek bennük. Mert a kormányok "nézeteltéréseket agyalnak ki, ha ilyenek nincsenek, mert csak más kormányokkal való nézeteltérések teszik számukra lehetővé azt, hogy fenntartsák azt a hadsereget, amelyen hatalmuk nyugszik." Mert a nacionalizmus hivatalos jelszavai, vagy Tolsztoj szerint "a patriotizmus megtévesztése, amely mindig azt követeli, hogy az egyik állam vagy nép előnyben legyen másokkal szemben, és ezért mindig haszontalan és pusztító háborúkba rántja az embereket, már túlságosan nyílvánvaló ahhoz, hogy korunk eszes emberei ne szabaduljanak meg tőle." Az orosz író egyik cikke ezzel a fájdalomkiáltással végződik: "Nem lehet így élni. Én legalább is nem tudok így élni, nem tudok és nem akarok."

A nagy, lármás város szokatlanul ingerelte: a fogatok, az utcai tömeg lármája, a gyárak füstje, amelyek az egyszerű embertől az utolsó szabadságot, az alkotás utolsó reményét is elveszik. Milyen szörnyű szellemi elszegényedést szül az előrehaladó szakosodás! És a város! A városi tömeg! Az emberek sok ezer emberrel találkoznak, a legszélesebb lehetőségeik vannak az érintkezésre, s mégis a következménye mindennek, hogy idegenné válnak egymás számára. A városi lakosok érintkezése gépiesség vált és udvariasságuk puszta formalitássá. Lényegében milyen sok ebben az udvariasságban a közönséges lelki durvaság! A városi életkörülmények eldurvítják a városi lakosok lelkét és az egész társadalom erkölcseit. Ezekben a túlzsúfolt városokban az emberekben egyre kevesebb az együttérzés. Az egyes egyén sorsa többé már nem foglalkoztatja a nyugati társadalmat; e társadalom százakban, ezrekben, százezrekben gondolkozik, mintha nem is emberekről, hanem jószágokról vagy nyersanyagról lenne szó.

Schweitzer megfogadta, hogy amikor majd üt az ő órája, úgy menekül, mint pestis elől a hatalmas hivatali apparátustól, ahol az emberek olyan közömbösek és hidegek, mint a számológépek és az ajtószárnyak.

1902-ben Helene Angliába utazott nevelőnőként. Az angliai iparvárosok nyomortelepei arra indították, hogy még mélyebben belemerüljön a szociális segítség kérdéseibe. Hazatérése után egy árvaházban dolgozott... Életében most háttérbe szorult a művészet: nem élhet önmagának, mintha nem is lennének embertársai, mintha másokkal semmi sem történnék.

"Azokban a pillanatokban, amikor csak határtalan örömet lett volna szabad éreznem, az élet tisztelete eszembe juttatja azokat a nyomorúságokat, amelyeket magam körül látok és amelyeket csak sejtek, s ez nem teszi lehetővé számomra azt, hogy megszabaduljak a nyugtalanságtól... Éppen ezt a kényelmetlen doktrínát sugallta nekem az igazi etika. Boldog vagy, mondja, mert sokat kell adnod. Mindarra, amivel neked több adatott meg, mint másoknak - egészség, természeti adottságok, munkaképesség, sikerek, családi boldogság - nem szabad úgy gondolnod, mint járandóságaidra. Fizetned kell értük. Saját életed a legnagyobb mértékben más életek szolgálatába kell állítanod."

A részvét hatalmas érzése mozgatja, ahogy azt a "Gyermekkori és ifjúkori emlékeim"-ben igen világosan vázolta, ahol Schweitzer azt mondta, hogy az embernek "kötelesnek kell éreznie magát arra, hogy csillapítsa az idegen fájdalmat. A világunkra jutó bánatban mindnyájunknak osztoznia kell."
Ez a részvét keltette fel benne azt az érzést, hogy kötelességei vannak a szenvedő világ iránt, a leggyengébb, a legkisemmizettebb emberek iránt. És különösen az afrikaiak iránt volt erős Schweitzerben ez az érzés.
Tehát az erkölcsi kötelesség magasztos érzése, erkölcsi akarat, "túltengő lelkiismeret" és mélységesen mély részvét. Ez ugyan már nem kevés, de mégsem elegendő... Hiszen a részvét a letöbbször passzív szemlélődésre és fájdalomra korlátozódik. Gyakran meg is bénítja az akaratot. Az egyik kutató Schweitzer részvétét "elméleti pesszimizmusnak" nevezi, amely az önfeláldozásra és az emberek szolgálatára való törekvéssel párosulva hozza létre azt, amit ez a filozófus "erkölcsi optimizmusnak" nevez.

A bennszülöttek tehát bizonyos körülmények között szorgalmasan dolgoznak, de mindig csak annyit, amennyit a helyzet megkövetel. A természet gyermeke - ez a rejtély megoldása - csupán alkalmi munkás. A bennszülött kevés munkával szinte mindent megkap a természettől, amire a faluban a megélhetéshet szüksége van.
...
"A bennszülött nem lusta - jegyzi meg polemikusan Schweitzer -, hanem szabad ember..."

Itt az asszony jó háromévig szoptatja gyermekét, minden erejét odaadva neki.

Bárcsak állnának meg az emberek egy pillanatra, bárcsak gondolkoznának. Bárcsak abbahagynák egy pillanatra azt a lázas, értelmetlen, felbőszült cselekvést! De nem, "a század szelleme cselekvésre serkent bennünket, nem engedve meg azt, hogy pontos fogalmat alkossunk erről az objektív világról és életről. Fáradhatatlanul követeli, hogy ennek vagy annak a célnak, ennek vagy annak az eredménynek érdekében dolgozzunk. Holmi tevékenységrészegségben tart bennünket, aminek következtében még csak arra sem marad időnk, hogy nyugodtan elgondolkodjunk, és megkérdezzük magunktól, mi köze ennek a lázas, különböző célok és eredmények érdekében történő önfeláldozásnak életünk értelméhez és a világ értelméhez. Akárcsak a földönfutó, részeg zsoldosok, előre-hátra tévelygünk a sűrű homályban, amit még az is fokoz, hogy hiányzik a világnézetet adó elmélet, szolgálatába állunk kicsinek-nagynak anélkül, hogy különbséget tennénk közöttük.

"Pusztán az, hogy az élet értelméről elmélkedünk - íra -, már egymagában is értékes... Milyen sokat elérhettünk volna már a mai helyzet jóvá tételéhez vezető úton, ha esténként három percet arra szánnánk, hogy a csillagos ég végtelen világát szemléljük, és elgondolkodjunk rajta, ha egy temetési menet végén haladva az élet és a halál titkán töprengenénk ahelyett, hogy a koporsót követve értelmetlen fecsegéssel töltjük el az időnket! Azoknak az eszményeknek, amelyeket az emberek ostobasága szült, s amelyek ma a közvéleményt formálják, és közvetlenül befolyásolják az események menetét, többé nem lesz hatalmuk az emberek felett, ha az emberek egyszerre csak gondolkozni kezdenének az átmenetiről és örökkön valóról, a létezésről és a létezés megszűnéséről, ily módon megtanulnák megkülönböztetni az igazi kritériumokat a hamisaktól..."
Schweitzer meg volt győződve arról, hogy a gondolkozás és a lelki erő elvezet a világ civilizációjának megújulásához, de azt is tudta, milyen nehéz, mennyire bonyolult lesz ez a feladat a polgári Nyugat embere számára.
"A túlszervezett társadalmakban, amelyek ezerféleképpen tartják hatalmukban az embert, az embernek újból független személyiséggé kell válnia, és ily módon kell hatnia ezekre az egyesülésekre. Ezek mindent igénybe vesznek majd annak érdekében, hogy az embert a személytelenség állapotában tartsák, mivel ez olyan megfelelő számukra, olyan kényelmes cselekvési feltételeket ad. Félnek a személyiségtől, mert a szellem és az igazság, amelyet szeretnének elfojtani, megtalálja annak a módját, hogy a személyiségben kifejezésre jusson. És e szervezetnek az ereje, sajnos, ugyanolyan nagy, mint a félelmünk."

Romain Rolland megszólítása: "Kedves Barátom! ... Szívélyes üdvözlettel. Az Ön Albert Schweitzere." "Mindig az Ön Albert Schweitzere."

"A jelenleg létező közvéleményt a sajtó, a propaganda, a szervezetek, valamint a rendelkezésre álló pénzügyi és egyéb befolyásoló eszközök tartják fenn. Az eszmék e mesterséges terjesztési módjával szembe kell állítani a természeteset, az emberről emberre haladót, amely kizárólag a gondolat igazságán és a hallgatónak az új igazság iránti fogékonyságán alapszik. Fegyvertelenül, azokat a természetes és őseredeti módszereket követve, amelyekkel az emberi lélek vívja harcát, kell szembeszállnia a vele szemben álló módszerrel, fegyvertelenül kell szembeszegülnie úgy, ahogy Dávid állt ki a korának erős páncélzatába öltözött Góliáttal." Schweitzer jól látta, hogy az új gondolkodásért és az új szellemért vívott harc nehéz lesz. "A múlt már tanúja volt annak a harcnak, amelyet a szabadgondolkodó egyén vívott egy egész társadalom bilincsbe vert szelleme ellen, ámde ez a probléma sohasem merült fel olyan mértékben, mint ma, mert a kollektív szellemet ma modern szervezetek, modern nemgondolkodás és a tömegek modern szenvedélyei tartják bilincsben a történelemben példátlan módon."
...
Schweitzer szerint a helyzetből az egyetlen kivezető út az, hogy olyan világnézetet sajátítsunk el, amely magában foglalja az igazi kultúra eszményeit. Ez - szerinte - az erkölcsi alapon álló világ- és életigenlés.
224-228, 230. oldalak - Élet tisztelete, életigenlés

Schweitzer újból kimondja, hogy a polgári civilizáció krízisét nem a háború idézte elő, hanem inkább megfordítva történt. Arra a kérdésre felelve, hogy akkor mégis miért lépett fel a krízis, Schweitzer, aki rendíthetetlen individualista, azt mondja, hogy a krízis "azért lépett fel, mert az emberek az etika minden problémáját a társadalomra hárították át. Az erkölcsi újjászületés csak akkor válik lehetővé, amikor ismét a gondolkodó személyiség foglalkozik az etikával, és amikor az egyén ismét arra törekszik, hogy erkölcsös személyiség minőségében erősítse meg önmagát a társadalomban."

Az ember számára az egyetlen lehetőség, hogy értelmet adjon életének: a világhoz fűződő természetes, majdnem állati viszonyának szellemi viszonnyá való felemelése. Az ember passzív lényként csak a lemondás, a rezignáció révén juthat el e szellemi kapcsolathoz. Az igazi lemondás lényege Schweitzer szerint a következő: az ember, alávetve a világ eseményeinek, belső függetlenségre tesz szert a létének külső formáit meghatározó erők felett. A belső függetlenség azt jelenti, hogy van ereje megbírkózni sorsának minden nehézségével oly módon, hogy ennek révén belsőleg mélyebb, önmagába merült emberré válhat, megtisztulhat, s megőrizheti békés nyugalmát. A lemondás ily módon saját létének szellemi és erkölcsi igenlése. Csak a beletörődés próbatételén átment ember képes a világ igenlésére.

A zűrzavarnak és a pusztulásnak ezekben az éveiben Schweitzer optimizmusról és pesszimizmusról ír: "Az ismereteim alapján pesszimista, de akaratom és reményeim szerint optimista vagyok."

"Bízom az igazság és a szellem erejében, ezért hiszek az emberiség jövőjében."

"Nagy adósság terhel minket, és kultúránkat... A jó, amelyben őket részesítjük, nem könyörületesség, hanem jóvátétel... És ha mindent elkövetünk, ami erőnkből telik, a bűnöknek akkor is csak kis töredékét tettük jóvá."

"Az igazság nincs időponthoz kötve. Mindig időszerű, kiváltképp akkor, mikor időszerűtlennek látszik. Az aggódás, amely a közeli és távoli szenvedések miatt eltölt bennünket, nem összeegyeztethetetlen egymással, ha együtteseb felrázzák az embereket a közömbösségből, és felkeltik az emberszeretet szellemét."

A 'vidéki' szó nem hangzott volna sértőn számára. Nem hitt abban a civilizációban, amelyet a modern Nyugat elembertelenedett városa alkotott.

"Csak az élet tiszteletének észelvén alapuló gondolkodás tudja meghozni az emberiségnek az állandó békét."
..."Új reneszánsznak kell jönnie és még nagyobb reneszánsznak, mint az, amely a középkort követte; az lesz a nagy Reneszánsz, amikor az emberiség felfedezi, hogy az erkölcsi - a legnagyobb igazság és a legnagyobb gyakorlati érték...
Ennek a Reneszánsznak egyik szerény úttörője leszek, és az új emberiségbe vetett hitet, mint égő fáklyát vetem be a sötétség e korszakába."

"Még mindig megőriztem azt a meggyőződésemet, hogy az igazság, a szeretet, a békeszeretet, gyengédség és a jóság - olyan erők, amelyek minden más erőnél és mindeféle erőszaknál erősebbek. Az övék lesz a világ, amint elegendő számú tiszta szívű, erős és szívós gondolkodású ember átgondolja a szeretetnek és igazságnak, gyengédségnek és békeszeretetnek ezeket az eszméit, s úgy éli életét..."

...egyáltalán nem hitt a jótett utólagos megjutalmazásában. Számára a jutalom saját tevékenységében, abban a lehetőségben rejlett, hogy teljesítheti erkölcsi személyiségéből fakadó kötelességét, s ennek az útnak a nehézségei, amint egyre inkább meggyőződött róla, az általa választott szolgálat jellegéből fakadnak.

Az építkezés helyén sok az olajpálma. Schweitzer kiásatja, és új helyre viteti őket... Az afrikaiak szemében ez az olajpálma iránti részvé különös elferdülésnek tűnik. Ami az állatszeretetet illeti - még a legalacsonyabb rendű lényeket is beleértve - ezt könnyebben meg tudja értetni munkásaival. Igaz, zavartan mosolyognak vagy egyszerűen igyekeznek nem észrevenni, amikor Schweitzer, mielőtt a cölöpöt beverné a földbe, megnézi, nincs-e ott béka, hangya, vagy valamilyen más élőlény.

"Ha valamikor bármiféle életnek kárt okozok, világosan kell látnom, szükség van-e rá, vagy sem. Sohasem szabad túllépnem az elkerülhetetlen kereteit, még szemmel láthatóan jelentéktelen esetekben sem. A parasztnak, aki a réten ezerszámra kaszálta le a virágokat, amikor teheneinek füvet kaszált, ügyelnie kell arra, hogy útban hazafelé ne tépjen le közömbösen s értelem nélkül útszéli virágokat, mert ha ezt teszi, életet károsít, anélkül, hogy erre a szükség buzdítaná."

"Mélységesen megindít, hogy független emberként dolgozhatom abban a korban, amelyben oly sokak sorsa a függőség, és hogy gyakorlati munkám mellett továbbra is a szellem területén működhetem.
Az a tény, hogy körülményeim oly sokféle módon kedvező feltételeket teremtettek tevékenységemhez, kegyelemnek tekintem, amelyre méltó akarok lenni."

"Ha a barátság háttérbe marad Goethe költészetében, ez azért van, mert számára a természethez való közelség jelenti a legnyagobb barátságot, amelynek fényében minden más barátság elhalványul... Csak a természetnek tudta átadni magát teljesen... A természettől való eltávolodás az ő szemében a legnagyobb hiba volt, amelyet ember csak elkövethet."

"Goethe az erkölcsös gondolkodást a természet megnyilvánulásaként fogja fel. Megmagyarázhatatlan módon az a meggyőződés alakul ki benne, hogy a világmindenség ősoka egyszersmind ősoka a szeretetnek is, és ez a végtelenből kiinduló szeretet együtt szenved velünk, és arra törekszik, hogy aktívvá váljon bennünk."

"Bízz magadban és másokban
Szeretetbe burkolva törekvésed
És életed cselekvés lesz."


"Európai gondolkodásunkban lassan utat tör egy fogalom, annak megértése, hogy az etikának nem csak az emberiséghez, hanem az állatokhoz is köze van. Ez a folyamat Assisi Szent Ferenccel kezdődik. A csak emberekre vonatkozó magyarázatokat el kell vetni. Akkor megértjük azt, hogy az etika - minden élet tiszteletét jelenti."

"A >>ne ölj<< és >>ne okozz kárt<< parancsolat megfogalmazódása az emberiség történetének egyik legnagyobb eseménye. Taszítódva, sarkallva ettől a világ és az élet tagadásán alapuló elvtől, az ősi indiai gondolkodás óriási felfedezést tett - felfedezte az etika határtalanságát - méghozzá olyan korban, amikor az etika minden más tekintetben alig-alig haladt előre! Amennyire ismeretes számunkra, ezt a gondolatot elsőnek a jainizmus fejezte ki világosan."
Schweitzer idéz egy régi jainista imát, amely még az i.e. III. századból származik:
"A múlt, jelen és jövő minden szentje és istene azt mondja, azt hirdeti: >>Ne ölj, ne kövess el erőszakot és gonoszat, ne okozz fájdalmat, ne üldözz élőlényt, semmilyen lényt, semmilyen teremtményt, semmilyen lelkes lényt, semmilyen lényt, amely él.<< Ez tiszta és örök és mindörökre szóló parancsolat a világot megértő bölcsek által kinyilatkoztatott vallásnak."
"Bármilyen komolyan tökéli is el az ember, hogy tartózkodni fog a gyilkolástól és a károkozástól - folytatja -, nem tudja tökéletesen elkerülni őket. A szükségszerűség törvénye uralkodik rajta, amely arra kényszeríti, hogy öljön és kárt okozzon, tudva vagy nem tudva..."

Az élet tisztelete nem engedi meg azt, hogy a rossz megnyilvánulásával szembeni kérlelhetetlenségünk eltompuljon. Csak akkor élünk igaz módon, ha szubjektív etikai konfliktusunk állandó elmélyülését érzi a tudatunk. "A nyugodt lelkiismeret - mondja Schweitzer - az ördög talánya".
"Mindenki, aki megszokta, hogy valamely élőlény életét figyelemre méltatlannak tekintse - mondta Edinburghben -, azt kockáztatja, hogy végül eljut az emberi élet méltatlanságának eszméjéhez is, márpedig ez a gondolat oly pusztító szerepet játszik napjaink gondolkodásában."
Hiszen az emberekkel kapcsolatban is állandóan kísértést érzünk arra, hogy az embertelenségün bűnének tudatát ártatlanságunk keresésével enyhítsük, márpedig ez az ártatlanságunk hasonlít annak a háziasszonynak az ártatlanságára, aki a szakácsnak parancsolja meg, hogy vágjon le egy kakast ebédre. Felelősségünk elől nem térhetünk ki, hangsúlyozta ismételten Schweitzer.
Szellemi befolyásra csak akkor teszünk szert, amikor minden egyes esetben megvédelmezzük az emberiességünk elvét. Sőt mi több, mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy életének, vagyonának, idejének, boldogságának és egyéni életének mely részét áldozza fel másokért, és mennyit hagy meg önmagának.

Elcipelték a szállodába, amely, mintha csak bosszantani akarták volna, hivalkodóan fel volt virágozva: a doktor pedig sohasem tűrte, hogy virágokat leszakítsanak vagy levágjanak.

Aki Lamberénét felkeresi, mindenkit bámulatba ejt Schweitzer pácienseinek és gyámoltjainak meg egy fajtája - az állatok. Kecskék kószálnak a területen, és hullajtják ürüléküket, a trágyát, amelyet oly nagyra értékel a doktor, mint fái táplálóját. Esténként az antilopok Bach zenéjére szedik karcsú lábaikat. A kórházban megtelepedett majmok kedvükre való szórakozásra lelnek. A doktornak van néhány macskája, a kutyákról nem is beszélve, amelyekből egész sereg él Lamberénében. Sőt még a doktor szobájában is él egy bölcs s nem tolakodó hangyacsalád, amelyet a doktor vacsora után az asztalnál etet is. A doktornál nagy becsben állnak a pelikánok...

"Az élet tiszteletének erkölcse minden élőlény iránt könyörületességet követel, ez összhangban van az egészséges gondolkozású ember természetes érzelmeivel. A minden élő teremtménnyel szembeni humanizmusunkban a világmindenséghez való szellmi viszonyunk nyer kifejezést..."

A megértésnek belülről kell jönnie, s meg is jön, amint visszatérünk az emberiesség eszményeihez. Hogyan térjünk vissza hozzájuk? Igen egyszerűen: legyünk egyszerűek és jók, dolgozzunk magunk, és gondolkodjuk saját fejünkkel.

"Hallottam, amint az emberek mondják: >>Ó, ha gazdag lennék, tudnék segíteni az embereken!<< De szeretetben és bőkezűségben mindnyájan gazdagok lehetünk. Sőt mi több: ha szeretettel adunk, ha kitaláljuk, hogy éppen azoknak adjunk, akik legjobban rászorulnak segítségünkre, tulajdon gyengéd figyelmünket, érdeklődésünket és gondoskodásunkat adjuk oda ezeknek az embereknek, s az többet ér, mint az egész világ pénze."

"A szervezett segítséget nyújtó munkára is szükség van, de ennek hézagait személyes, szeretettel és jósággal végzett szolgálatunkkal kell kifoltozni. A jótékonysági intézmények - bonyolult dolgok, nekik, akár csak az autónak, széles útra van szükségük a mozgáshoz. Szűk ösvényekre nem tudnak behatolni; ezek az ösvények az olyan emberek számára valók, akik érzékeny szívvel és nyitott szemmel járnak rajtuk."

"Mindenkinek saját véleménye van - mondotta nyugodtan -, sohasem éreztem kötelességemnek, hogy válaszoljak a tömegnek..."

Schweitzer szeme előtt zajlott le az, amit barátja Zweig, olyan ragyogóan megírt: az orvos és a beteg elidegenedésének folyamata. Lélektelen apparátus állt közéjük, az elidegenedés e falának egyik tömbjeként. Az apparátus a gyógyítótól figyelmet követek, ugyanúgy, mint az ember, és ezzel elvonta az orvos figyelmét az emberről.

Ch. Joy, aki fölégetett szántón sétált egyszer Schweitzerrel, megjegyezte, hogy a doktor milyen nehezen viseli el a régi afrikai szokást - a földek kiégetését. Schweitzer ezt mondta Joynak:
- Én sohasem égetek ki földet. Gondolja csak el, hány rovar pusztul el a tűzben! - És emlékezetből idézett Kan Ing Pien "Jutalmak és büntetések" című könyvéből, amely ezt írja a rovarokról: "Ha elpusztulni engedjük őket, fellázadunk az ég ellen, mert teremtményeinek sokaságát semmisítjük meg. Ez egyike a legnagyobb bűnöknek."
Götting meghatottan ír a Lamberénében hemzsegő állatokról, és idézi a "Kultúra és etika" egyik passzusát. "Nem nyugtathatja meg a lelkiismeretét azzal a gondolattal az ember - írta Schweitzer - , aki műtétet végez állaton, aki gyógyszert próbál ki rajtuk vagy betegséggel fertőzi meg őket, az eredményeket az emberek javára használva fel, hogy ily módon hasznot hajtanak az embernek. Minden alkalommal gondolnia kell arra, vajon az adott helyzetben valóban megvan-e a szükségessége annak, hogy az ember érdekében feláldozzák az állatot, és a lehetőségekhez képest arra kell törekednie, hogy amennyiben módjában van, enyhítse a fájdalmát."
..."Mennyi bűnt követnek el a tudományos intézetekben, ahol azért, mert takarékoskodni akarnak az idővel, és nem akarnak munkatöbbletet vállalni, egyáltalán nem alkalmaznak bódítást, altatást. És hány állatot kínoznak meg csak azért, hogy közismert jelenségeket bemutassanak a hallgatóknak!"
"Senkinek sincs joga szemet hunyni az állatok szenvedése felett - folytatja - és úgy tenni, mintha semmit sem látott volna. Senkinek sincs joga elhárítani a felelősséget. Ha a világon oly sok a kegyetlenség, ha a szomjúságtól szenvedő állatok bőgése nem talál meghallgatásra, ha a vágóhidakon kegyetlenkednek velük, ha a konyhán tapasztalatlan kezektől szenvednek kínhalált, ha az állatok oly sokat tűrnek el az emberek szívtelensége miatt, és a gyermekek játék közben meggyötrik őket - ebben csak mi vagyunk bűnösek... Az élet tiszteletének erkölcse mindannyiunknak azt diktálja, hogy lehetőségek szerint segítsünk az állatokon, amelyeknek az ember annyi szenvedést okoz."

"Az igazán erkölcsös ember számára minden élet szent, még az is, amely az emberi szempontok szerint nagyon alacsony szinten áll. Az ember megmagyarázhatatlan és kegyetlen törvény hatására kénytelen mások rovására élni, és elpusztítani más életeket, vagy megkárosítani őket, de ezzel nagy bűnt vesz magára. Az embernek mint magas erkölcsiségű lénynek harcolnia kell azért, hogy a régi szokásoktól, megosztottságoktól megszabaduljon, hogy megőrizze az emberisességet, és minden élőnek meghozza a szenvedésektől való szabadulást."

"Amikor van választásunk, kötelesek vagyunk arra törekedni, hogy ne okozzunk szenvedést, ne tegyünk kárt más életben, legyen az akár a legalsóbbrendű lény; mivel ha ezt cselekedjük, olyan bűnt követünk el, amelyre nincs mentség, és megtagadjuk emberségünket."
De hogyan? Hiszen vannak olyan szokások, amelyek mélyen gyökeredznek a népek életében, vannak kegyetlen szórakozások, vannak játékok (mint például a híres bikaviadalok), amelyeket évszázadok szenteltek meg, és a nemzeti hagyomány dicsfénye övezi őket. Mi legyen velük?
"A gondolkodó embernek - írta Schweitzer - szembe kell szállnia minden kegyetlen szokással, bármilyen mélyen gyökerezzenek is a hagyományban, és bármilyen dicsfény veszi is körül őket. Az igazi emberség túlságosan drága szellemi érték ahhoz, hogy bármely részecskéjét is átengedjük az esztelenségnek."
Ez ellen felhozhatnánk azt, hogy végső soron magában a természetben minden a harcon és a kegyetlenségen alapul. Igen, mondja Schweitzer egyetértően, és rögtön jön is a magyarázattal:
"A mi hivatásunk nem az, hogy hallgatva belenyugodjunk a természet kegyetlenségébe, és támogassuk, hanem inkább az, hogy amennyire befolyásunkból telik, korlátozzuk. Mély részvéttel könyörületességet kell tanúsíanunk, és könnyítést kell kínálnunk mindazoknak, akik szomjúhozzák ezt. Mivel olyan gyakran kényszerülünk arra, hogy fájdalmat és halált okozzunk élőlényeknek, annál inkább kötelességünk, hogy támogassuk ezeket a lényeket, és ne ártsunk nekik ott, ahol szabad lényként léphetünk fel."

"Tegye meg azt, ami öntől telik. Nem elég egyszerűen létezni. Nem elég azt mondani: >>Keresek, hogy eltartsam a családomat. Jól végzem munkámat. Jó apa vagyok, jó férj vagyok. Az egyházközségnek jó tagja vagyok.<< Mindez nagyon jó, de még valamit kell tennie. Mindig keresse annak a lehetőségét, hogy jót cselekedjék. Minden embernek a maga módján kell keresnie annak a lehetőségét, hogy még nemesebbé váljék, és megvalósítsa igazi emberi méltóságát. Bizonyos időt a felebarátainak kell szentelnie. Lehet, hogy ez nem sok, de tegyen valamit azokért, akik emberi segítségre szorulnak, valami mást, amiért nem kap semmilyen más fizetést, mint e munka elvégzésének a kiváltságát. Mert ne feledje el azt, hogy nem egyedül él e világon. Hogy felebarátai is vannak."

K Konyicsev: "Egyszerűen csoda, ami ott az állatokkal történik! Igen, ez valóságos csoda! Majom áll őrt a bejáratnál. Holmi cerkófmajmok lovagolnak kutyákon. Schweitzer azt mondta, ez az egyetlen lovasság a világon, amelyet el tud fogadni."


Albert Schweitzer az iwiw-en is,
keresd és jelöld meg
  ÉVissza a főoldalra

 

YYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYY